Amikor valaki nagyon felháborodik a másik fél sopánkodásán, azt kérdezi dühösen: “Hát neked semmi sem jó?!” Nem tudom, miért, én mostanában ennek a szemléletnek a fordítottjával szimpatizálok, ugyanis úgy gondolom, igen is a “rossz”-nak címkézett dolgokban is meg lehet látni az előre mutató utat, s igenis van minek örülni – legyen az akár egy csúnya kulcscsonttörés, mint az én esetemben.
Nem tudom, miért, de ez a hónap a változások hava számomra. Nem közhelyeket akarok puffogtatni, inkább csak én magam is próbálom követni és megélni az eseményeket – s talán ez a pár hét segít majd abban, hogy utolérjem az agyam.
A sok kavargó gondolat közül most háromról mesélnék ebben a fejezetben: a márkaváltásról, a 3 napos SHC-versenyről, és egy picit a hogylétemről.
Habár sok nehézséggel kellett megküzdenünk Poór Brigivel, akivel ezen az etapversenyen gyűjtöttük be szorgalmasan újabb “kupac” kvalifikációs pontot, de kitartásunk, lelkesedésünk, erőnk, tudásunk, valamint köztünk gyorsan kialakult összhang együttes eredményeképp az előkelő 7. helyet szereztük meg a finoman fogalmazva is kemény, profi mezőnyben! 