Andalúz élmények

Aki járt már Dél-Spanyolországban, bizonyára az olajfa-ligetekkel tarkított táj jut azonnal eszébe. Számomra is effajta kép ugrik be, annyi különbséggel, hogy nem hiányozhat róla a több száz monti-páros, akik – velünk együtt – a hatnapos Andalúcia Bike Race-en vettek részt az elmúlt héten.

ABR6_1Habár sok nehézséggel kellett megküzdenünk Poór Brigivel, akivel ezen az etapversenyen gyűjtöttük be szorgalmasan újabb “kupac” kvalifikációs pontot, de kitartásunk, lelkesedésünk, erőnk, tudásunk, valamint köztünk gyorsan kialakult összhang együttes eredményeképp az előkelő 7. helyet szereztük meg a finoman fogalmazva is kemény, profi mezőnyben! :-)

Az izgalmak már a verseny előtti éjszaka, a malagai reptéren elkezdődtek. Szerencsére mindenki cókmókja megérkezett, csupán az Andris azon kérdése kezdett erőteljesen aggasztani, hogy mi hogyan fogunk eljutni a szállásra… Brigivel csak pillogtunk, mivel információink szerint 2 autót bérelt a szövi, így ez nem lehet gond… Bíztam benne, hogy csak az információ-áramlással lehetett gond, a fiúknak végül is nem feltétlen kellett mindent tudni…

Azt mondjuk azért illett volna pontosítani, hogy ez most válogatottként vagyunk-e jelen, Magyarországot képviselve, vagy klubjainkat… Lehet, hogy most furán hangzik mindez (számomra otthon még egyértelmű volt), de lett még ebből bonyodalom a napok során…

Mindenesetre az alapvetően izgalmas, hogy szövetségi finanszírozásnak lehet-e tekinteni egy olyan versenyt, ahol valójában klubok előlegeztek/hiteleztek, abban bízva, hogy amint megérkezik a tavalyi(!) támogatás, akkor visszakapják… Ha ez nem történik meg, akkor az én “válogatott” versenyzésemnek itt biztosan vége is szakad, ugyanis több forrást már nem tudunk mozgósítani… Tudjátok, én mindig úgy gondoltam, a válogatott mez viselése érték, ki kell érdemelni, s becsülni kell… Ezen a versenyen viszont egyelőre a Vitalitás SE volt az, akit illett volna képviselnem…

De visszakanyarodok, mert ez a gondolat messzire vinne, s nem most van itt az ideje.

Szerencsénkre Vigh Zoli bevállalta az éjszakai vezetést (köszönet érte!), Brigi pedig “másodpilóta” lett, így én kellemesen szunyókálva tölthettem a második üléssoron végignyúlva a kb. 1,5-2 órás autóutat. Hát igen, anyu szerint kicsi koromban is csak ettem meg aludtam… ez a kettő mindig nagyon ment!  😉

A versenyhelyszíntől mintegy 20 kilire található Mengibarba érkezve első dolgunk a bringák összeszerelés volt, hiszen másnap 9-kor eldördül a rajtpisztoly. Szerencsére gond nélkül sikerült összerakni a bringákat – na nem mintha számíthattunk volna bármiféle segítségre az éjszaka kellős közepén… Így az átellenőrzések után hajnali 2-kor ágyba is kerültünk. Még épp időben…

A verseny reggelén még várt ránk “meglepetés”: a reggel 7-es reggelire pontosan érkeztünk, amikor is a többiek már javában falatoztak. Mint utólag kiderült, fél 7-re is jöhettünk volna, csak hozzánk nem ért el a pontos infó. Ekkor már kezdtem elbizonytalanodni abban, hogy vajon bármilyen információ, amivel rendelkeztünk, stimmel-e, így reggeli közben Bogár Gabitól, aki kísérőként (ill. a Waberer’s-es fiúk csapatkapitányaként) utazott ki, megtudakoltam pár fontosnak vélt részletet, ti. válogatottként veszünk-e részt ezen a versenyen (a fiúkkal egyetemben), avagy sem, illetve ha nem, akkor, nekünk ugyebár nincs hivatalos segítőnk, a csapat szerelője, Bodrogi Bence sem “szövetségi ember”… Gábor elmondása szerint NEM válogatott színekben vagyunk jelen, így nekünk NINCSEN hivatalos segítőnk, maximum ha ők bevállalnak minket is…

Na, ez is jól kezdődik… :-(

De aggodalomra semmi ok, pontban fél 8-kor indulásra készen álltunk – csupán a még otthon legyártott szintrajzomat nem tudtam felragasztani a bringára, ill. a fehérje maradt fenn a szobában… Milyen hasznos is, ha az ember előző nap összekészül, vészforgatókönyv esetén sem betlizik nagyot! :-)

ABR4_1Szerencsére (ill. hála az autogén tréningnek és a relaxációs technikáknak), a verseny előtt sikerült valamelyest lehiggadnom, s kizárnom a hátráltató gondolatokat, s várakozással telve foglaltam el Brigivel a rajtboxunkat. A kabátunkat (mivel igencsak hűvös volt az idő), Bencére bíztuk, viszont a frissítésünkről magunk gondoskodtunk.

Brigivel megegyeztünk, ha a korábbi egyeztetések ellenére nincs válogatottként hozzánk kijelölt segítő, akkor nem szeretnénk, ha miattunk hátrány érni a két fiú csapatot (pl. azért, mert sokat kell ránk várni a frissítőben). Ez mindaddig így is maradt, amíg sajnos Vigh Zoli le nem betegedett, s feladni nem kényszerült a harmadik napot. A napok során viszont egyre inkább úgy látszott, a 6-10. hely sorsa hajszálon fog múlni, perces, de olykor csupán másodperces különbségek alakították az összetett állását napról-napra. Tehát nagyon számít a frissítőben eltöltött idő. Így félretéve a bennem kavargó érzelmeket, a hátralévő három napra kértük a fiúk segítségét a kulacs feladásához. Ha magam lettem volna, az egóm biztos azt mondatta volna belem, hogy a lótúrót, de itt most az országot képviseljük (ha minden igaz), ráadásul Brigivel CSAPATOT alkotunk, érte is felelős vagyok, úgyhogy a zsémbelést el kell halasztani! Most lehet, nevettek ezen, de akkor számomra nagyon nem volt mókás… :-(

Szerencsére (és persze az okos versenyzésnek, ill. felkészültségünknek köszönhetően) komoly technikai gondunk nem akadt, s a bringáról sem fordultunk le dehidratáció vagy eléhezés miatt. Ehhez persze az is kellett, hogy folyamatosan figyelmeztettük egymást a visszapótlásra, mint ahogyan az előttünk lévő akadályra, technikás szekcióra, előzési manőverre stb.

A taktikánknak az is rész volt, hogy nem hagytuk el egymást, igyekeztünk mindig látótávolságon belül maradni. S folyamatosan kiáltottunk egymásnak, hogy “Megvagy?”, “Minden OK?”, vagy “Fejed!”, “Jobbról szikla!”, “Válts vissza!” és hasonlók. A napok múlásával persze a toleranciaszintünk is változott, s megszaporodott a feszültségcsökkentő “b”-betűs kifejezések száma… Nem örülök neki, de legalább nem értették. Na ez pont egy ilyen pillanat, a letörés előtt… 😉

ABR_E1Igaz, jó pár éve már, hogy Módos Gabival legyűrtük a hat napot, amit akkor is igencsak technikásnak tartottunk, de mintha az évek múlásával és a tapasztalat növekedésével ez az érzés nem csökkenne, sőt, épp ellenkezőleg: a szervezőknek sikerült igencsak ütős nyomvonalakat kijelölni… Ehhez persze még az is adalék, hogy az érkezésünk előtti napon Jaen környékén esett az eső, ami ugye nem igazán szárad fel olyan gyorsan az alig 10C fokos időben – na meg 1000-1500 méteres magasságban…

ABRx4Szóval kőkemény technikai kiképzést kaptunk! Az eredmény egyébként bámulatos: az utolsó napokon olyan sziklakerteken csörtettünk végig, s olyan technikás lejtőket abszolváltunk hibátlanul, hogy el sem hiszitek! A “kedvencem” persze továbbra is az egynyomos-melletted-a-mélység-típusú ösvény… csak ne kerülgetne a tériszony! 😉

ABRx2

A verseny 3 helyszínen zajlott: az első 3 nap Jaen városa adott otthont a rendezvénynek, majd Mancha Reál következett, az utolsó 2 etap pedig Cordobából startolt és ért véget. Míg az első napok hosszú mászásai maratonosabb jelleget adtak a versenynek, az utolsó napok, de főként a záró etap egy hosszúra nyúlt XCO-ra emlékeztetett: rövid, de meredek emelkedők – annyi, amennyit a lekicsinyített szintrajzom már nem is mutatott. Ebből viszont adódtak is mókás helyzetek!

Mint említettem, otthon szépen kinyomtattam a bringakormányra méretezett szintrajzokat, amin a versenyt megelőző este szépen bejelöltem a nagyobb csúcsokat ill. a frissítőpontokat. Nem árt tudni, hogy 500m vagy 3 kili vár még rád egy-egy mászáskor. Ezeket az infókat menet közben mindig mondtam is Briginek, aki – úgy tűnt – igencsak hasznosnak vélte. Igen ám, de amikor pici púp volt, hiába kérdezte, nem jelölte a szintrajzom. Mit lehetett tenni? Nem, nem mondtam meg, hogy gőzöm sincs, mit keres még itt ez a kaptató, mikor a szintrajz már csak lejtőt jelöl… Úgy voltam vele, nem kell feleslegesen a feszültség, hát igyekeztem tippelni egyet. Ezt persze csak az utolsó nap mondtam el neki – még a végén nem bízna bennem! 😉

Jajj, de az volt aztán a “móka”, amikor  szervezők picit elmérték a pályát (cirka 4 km-rel). Az ismeretlen puklik egyre csak jönnek, ahogyan fogynak a kilométerek, amikor Brigi megkérdezte, mennyi van még hátra. Ha jól emlékszem, az órám szerint már csak 1,5 volt, így örömmel újságoltam neki. A baj csak az volt, hogy 2 percre rá szembe találkoztunk az 5km-t jelző táblával. Húha, mit fog ehhez szólni?! Sokat nem kellett agyalnom rajta, mert már hallottam is magam mögött a nem épp ujjongó üdvrivalgást… Szegény srác mögöttünk behúzta fülét-farkát… De hát nem is bölcs dolog egy temperamentumos nőszeméllyel ujjat húzni! 😉

Azt persze tudni kell, hogy igencsak rosszul tud esni kilencvenpár után még néhány extra, nem várt km, mindez a többedik napon, amikor már a rajtoláskor is fáradt vagy, nemhogy a napi táv végéhez közeledve!

Ami viszont minden nap rituáléjává vált, s egységünket is mutatta: a rajtunkat egy erős kézszorítás előzte meg, a célba érkezésünket pedig egy őszinte baráti ölelés követte. Gondolnátok vagy sem, bizony ilyen apróságok is erősít(het)ik a csapategységet. A miénket minden bizonnyal!

ABR5_2

Amiről még mindenképp érdemes szót említeni, a minden nap balesetet előidéző szekciók: a rajt utáni első pár km. Hihetetlen, mennyien kerültek földre a tömegben, sőt, az első napon egy izraeli lány konkrétan átesett a szalagkorláton. Hiába volt neutralizált rajt, az emberek többsége egyáltalán nem figyelt oda a másikra, bevágott elé, könyökölt, tolta a nyergét, kormányát – ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy ilyen előfordul!

Ez idegileg nagyon kimerítő volt, pattanásig feszült volt a hangulat mindaddig, amíg egy hosszú emelkedő, vagy épp egy túl korán beszűkülő nyomvonal vagy így, vagy úgy de szét nem szedte a tömeget, s meg nem nyugodtak a versenyzők. A megoldás többük szerint egyszerű lenne: ráindítással kellene rajtoltani a kategóriákat, nem egyszerre szélnek ereszteni az egész hadsereget. Mi kb. a csoport közepén kaptunk helyet, nyakig benne a darálóban:

ABRx5A versenynapok további közös jellemzője volt az éles, gyilkos tempójú rajt. Ennek elsődleges oka a pár km múltán beszűkülő nyomvonal volt, illetve hogy ne veszíts időt – akár több percet is! – a sorban állással. Volt olyan nap, hogy pórul jártunk, viszont olyan is volt, hogy 5 ellenlábas csapatot “lekerültünk”. Ha kikerülsz a látótávolságból, talán könnyebb megtartanod az előnyöd, s ugyanez igaz a fordítottjára is.

Azt talán mondanom sem kell, a táj csodálatos, a terep nagyon változatos, rengeteg az egynyomos ösvény, melyet nyíló virágok szegélyeztek – Cordobában és környékén már javában tavasz van.

Az ellenfelek pedig szintén nem a hobbisták közül kerültek ki: itt volt Irina Kalentieva XCO Világbajnok, Tanja Zakelj XCO Világkupa összetett Győztes, vagy a dán junior VB ezüstérmes lány,  illetve több nemzet bajnoka, mint amilyen Alice Pirard is, akit tavaly Houffalize-ban már magam mögé utsítottam!

Viszont hiába az egy-egy erős ember, ha mint csapat nem tudnak összedolgozni, az ebből adódó hátrányuk tetemes volt – így történhetett meg az, hogy akár 10 percet is rájuk tudtunk verni egy-egy napon.

Egy szó mint száz, kemény verseny volt, de hatalmas élmény volt mindkettőnk számára. Úgy gondolom, sokat tanultunk, ügyesedtünk, s a 7. helyezésünk is azt igazolta, méltók voltunk arra, hogy itt legyünk!

Ezeket a sorokat már úton Braziliába írom, ugyanis egy meghívásnak eleget téve, újabb olimpiai pontok reményében egy 3 napos versenyen fogok küzdeni! Erről legközelebb bővebben! Szurkoljatok!


Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.