Langkawi-i legendák

Ha ezzel a szuper eredménnyel az örökkévalóságba nem is vonulunk be, a helyiek legendái között biztosan megemlítenek minket – egyszerűen hihetetlen volt az a tisztelet, kedvesség és nem utolsósorban rajongás, amivel fogadtak minket a célban, s a pódiumon egyaránt.langkawi_WS1Kezdem a végével: Adelheid Morath és Mariske Strauss mögött érkeztem harmadikként egy igencsak erőt és kitartást próbáló pályán, cirka 3 és fél órás küzdelem után.

Pár gondolat az előzményekről. Először is: hurrá-hurrá, számításaink beigazolódtak, szeptember 25-ével hivatalosan is én vezetem a UCI Marathon Series összetettjét, amely lista a világ monti maratonos hölgyeit és urait tömöríti, s amely afféle “útlevél” is a jövő évi, Dél-Afrikában megrendezendő VB-re. Persze önmagában az útlevéllel még nem jutsz el sehová… de ez egy másik történet.

Őszinte leszek: a versenyre való felkészülésem korántsem volt példás: sajnos egészen a verseny előtti nap 12. órájáig nem tudtam, lesz-e az útból valami, habár nagyon sokan sok követ megmozgattak érte, amit ezúton is köszönök. A sok “nem” ellenére igyekeztem bízni, hogy “hátha mégis”, bár az edzéseim sem voltak igazán szívvel-lélekkel teliek… Az pedig már csak adalék, hogy

Az indulás előtti szombaton azonban Szécsényben versenyeztem egy jót a fiúkkal, egy kis kritérium-jellegű városi bajnokságon. Szécsény Balassagyarmattól csupán 18 km-re fekszik, így adott volt a bringával érkezés. 😉

szecseny1

Mivel a versenyen egyedüli nőként indultam, az eredmény nem okozott, meglepetést senki számára, azonban annak sokkal jobban örülök, hogy motivált voltam, s az abszolút fiú dobogó 3. fokára is felállhattam volna. Az eredményhirdetést követően, mivel kilométerhiányom volt még, Rózsa Bazsával kisebb kerülőutat választva tekertünk haza, cirka 130 napi km-t begyűjtve.

Hétvégén pedig szépen bedobozoltuk a kis Scottom, arra az estere, ha hirtelenjében kellene indulni…

Nem tudom, miért, idén valahogy éppen a legfontosabb, Marathon Series versenyekre való eljutás ütközött-ütközik nehézségekbe…

De sebaj, a lényeg, hogy kedden délben kezemben foghattam a kinyomtatott repülőjegyeket, amelyek másnap délutánra szóltak! Hurrá! :-)

langkawi_WS12

Célállomásunkat, Langkawi szigetét végül csütörtök este fél 8 körül értük el – mondanom sem kell, hulla fáradtan. De, mivel a megelőző napokban a hajnali keléssel már szoktattam magam a 6 órás időeltolódáshoz, legalább a jet lag nem gyötört.

A pénteki nap a bringaépítés és átmozgatás jegyében tellett. Szakadó esőben. Persze nem panaszkodtam, hiszen 1.: örültem, hogy itt lehetek, s 2.: a harmincpár fokos melegben az eső is kellemesebb.

Itt, Malajziában egyébként nagyon gyakori jelenség a zápor és zivatar, gyakorlatilag minden nap hull az égi áldás. Ha nem esik, akkor pedig a nagy meleg miatt szakad rólad a víz…

langkawi_WS6

Szombaton 10.30-kor pedig kezdetét vette a maraton. Az eső miatt az eredeti 84km-es távot lerövidítették, ami miatt újdonsült chilei barátnőmmel, Teresával morgolódtunk is a verseny reggelén.

Az pedig, hogy világranglista-vezetőként elsőként szólítottak a rajtvonalhoz, azonnal feledtetett minden rossz gondolatot. Jó lesz, ez, akárhogy is lesz.

langkawi_WS8

A fiúk után fél órával rajtoltattak minket, elkerülendő a rajtuk “lógást”. Az első pár km-t követően pedig jött volna a felmenők szidása, ha nem lett volna fontosabb és koncentrációt kevésbé igénybe vevő feladatunk, ugyanis hirtelen igencsak meredek, köves-gyökeres-saras és – természetesen – kacskaringós egynyomos ösvényre vezettek minket, amivel még a profi lányok sem tudtak megbirkózni. Nem nagyon szoktunk dzsungelben edzeni… 😉

Szóval toltuk neki. Szó szerint.

Az első emelkedőt abszolválva egy xco világkupába illő lejtőzős szekció következett – csupán azzal a különbséggel, hogy akkor találkoztunk vele először. Itt egy párszor túl is vállaltam magam, aminek folyománya a helyi talaj beható vizsgálata volt.

Ekkor a negyedik helyre csúsztam vissza. Mariske és Adelheid köddé vált, azonban a harmadik helyen tekerő lányt utol tudtam érni.

Az első frissítő zónáig való eljutás egy örökkévalóságnak tűnt, habár csupán 5,9 km-re volt. De gyorsan hozzá is teszem, ez a parányi táv a fiúk elejének is több mint fél órájába tellett…

langkawi_WS10

Viktort meglátva fellélegeztem, gyorsan magamhoz vettem a kulacsom, majd uzsgyi tovább. Azonban, mivel vészesen fogyott az izóm, a második zónában már a kis rózsaszín camelbakemet kértem. Mondanom sem kell, sokkal könnyebben ment a technikás szakaszokon is az ivás, ami több mint lényeges volt a sikeres célba érés szempontjából.

Az első körben sajnos többször utat tévesztettem, ugyanis a pályajelölő nyilak néha igencsak rosszul látható helyre voltak kitéve. Ekkor persze azonnal satufék, hátraarc, s gyors “jó útra térés” következett. Így a megszerzett harmadik pozícióm folyton elvesztettem, s folyamatos üldözés után sikerült visszavennem. De gyorsan hozzá is teszem, a kollegina mindig készségesen elengedett, pedig nem lett volna kötelező…

A második körben már határozottan otthonosabban mozogtam a bringával a dzsungelben, s a lejtőzéseket is szépen abszolváltam. Volt, hogy már teljesen a hátsó kerék felett kellett egyensúlyozni, hogy át ne ess a kormány felett. Persze ilyenkor már szó sem lehetett a megállásról: vagy ügyesen megoldod, vagy bukta…

A második kör egyébként hosszabb volt, mint az első, azonban az az egyetlen hegynyi különbség 1 órát jelentett menetidőben. A talaj azon a szakaszon teljesen más volt: mintha döngölt salakpályán kellene felkaptatnod, annyi különbséggel, hogy iszonyat meredek volt, s nagyon hosszú.

Szóval újabb tolós szakasz következett. Ezen a részen párhuzamos közlekedés volt, így láthattam, a második helyen tekerő Mariskét, majd lefelé az én üldözőmet is. Ez az utolsó lejtőzés a kezdetinél is keményebb volt, ugyanis mély vízmosások “vágták fel” az egyébként is meredek ösvényt.

Persze, amint ráérzel az ízére, már sokkal élvezetesebb! Mondom ezt én, aki nem a lejtőzéséről híres. 😉

A tengerszintre visszaérkezve kis sprintes szakasz következett a tengerparton, majd kis dzsungelharc egy helyi majommal, akire, szegényre úgy ráijesztettem, hogy visítva száguldott át előttem az ösvényen.

Bár én még szerencsésen megúsztam, ugyanis Tereza kolleginám egy óriáskígyóval akadt össze. Huh!

A kis kalandot kövezően azonban már az 500m-es táblát pillanthattam meg, majd 3:33 óránál a célvonalon is áthaladhattam.

langkawi_WS2

Gyors mosakodás és ebéd következett, majd a dobogós fiúk, Thomas Dietsch, Mardani Parviz és Steffen Thum megérkeztével már mikrobuszba is ültettek minket, hogy elvigyenek a hivatalos díjátadó ceremóniára Kuah városába, ahol a szállásunk is található.langkawi_WS3

Hú, hát itt aztán volt felhajtás! Ha 30 fotóriporter és tévés nem volt az 5m-es sugarú körünkban, akkor egy sem. Arról nem is beszélve, hogy mindenki autogramot kért, interjút akart… Alig tudtunk szabadulni.

langkawi_WS11

Hát kábé ennyi fért most bele, holnap folyt. köv. az etapverseny prológjával és az első nap eseményeivel!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.