Na, megint jól lemaradtam az élménybeszámolókkal. Azonban borítva a kronológiai sorrendet, a tegnapi UCI Marathon Series horvátországi futamáról írok most pár sort; most kicsit (nagyon) fáradt vagyok, s egyébként sincs kedvem morogni – azt majd legközelebb! 😉
Lényeg a lényeg, habár az égiek nem kíméltek minket a versenyt megelőző éjjelen, s szépen feláztatták azokat a szakaszokat, ahol nem “full köves” volt a talaj (a kő csak szimplán csúszott), azért egy ezüstérem a nyakamba került. De pontosítok: AZ ezüstérem! Hiszen volt benne munka és küszködés nem kevés… Bő 5 és fél órát dolgoztam érte a 85,7 km-es táv és a 2706m szint abszolválásával. Nem esett jól – mégis élveztem! 
Hatalmas élmény volt, hogy az év – s a maraton szakág – legnagyobb eseményén elsőként szólítottak rajthoz, s így a nagyközönség is szem- és fültanúja lehetett, hogy “Hungary”-ben is teremnek még céltudatos bringások! A válogatott mez egyébként osztatlan sikert aratott, s habár szerintem túl sok benne a piros szín, a virágminta tényleg különlegessé teszi.
De miért is “kellett” ez a duplázás éppen a VB előtt? A szombati XCO verseny C2-es minősítése végett az ott megszerzett helyezés pontjai már beleszámítanak a riói olimpiai kvalifikációba, míg a vasárnapi tereptriatlon a lelkemnek kellett. Mégiscsak gyerekkorom kedvenc strandolóhelye a bánki tó…