Egyszerűen imádom ezt az időjárást! Semmi szétfagyás, semmi sárban való dagonyázás… még a lábaim is jobban forognak a nagy hőségben. De ha tudományosan nem is megalapozott eme tapasztalat, egy dolog biztos: az én kedvem a legjobb a kánikulában! 😉
Ez pedig nagyon is kellett a győzelemhez!
Az előző napi folyadék- és szénhidrátraktárak feltöltése sikeres volt, vasárnap kora reggel azonban már erőltetnem kellett a tésztát. A nagy melegben az étvágyam nagyon lecsökken – ezt persze nem feltétlen bánom. 😉
Szintrajz a kormányon, cserekerekek a depóban, egy kulacs + ivópúp leadva, mellékhelyiség meglátogatva, derekam, lábaim melegítőkrémezve, mi is kell még? Hja, kicsit mozogni… a bibi csupán annyi volt, hogy épp a nevem hangzott el, mivel beszólítás volt. Szóval “kicsit” elszámoltam magam, s azt gondoltam, hogy mi, középtávosok rajtolunk utolsóként. Hogy miért? Mert nem tudok olvasni… Úgy látszik, nekem sajnos nem elég egyszer átfutni a versenykiírást…
Úgyhogy az összes bemelegítés arra cirka 10mp-re korlátozódott, amíg odagurultam a beszólításhoz, s azzal a lendülettel mentem is tovább a rajtvonalhoz.
A “szertartásnak” persze még nem volt vége, hisz elnyammogtam még a “nyugtatómat”, s szépen megigazítottam a pöttöm muszklimon a gps-t, megfelelő fokozatba tettem a bringát – de még mindig 3 perc a rajtig… kész örökkévalóság!
Aztán csak útnak indítottak bennünket (az órám szerint is) 9.30-kor. Igazából nem terveztem első emelkedős szökést, mert nem voltam biztos abban, hogy a múlt heti több, mint öt órás Ucka Maratont teljesen kipihentem-e, illetve a lábaim sem álltak készen a keményebb tempóra – egyelőre.
Szóval csak szépen, okosan, pörgetve vágtam neki az első km-eknek, persze mindvégig szemmel tartva Brigit, s figyelve arra, hogy Anita se kerüljön észrevétlenül elém a fiúk közt – aki persze igyekeztek minél hamarabb az élre állni.
A tempó egyébként ekkor sem volt “virágszagolgatós”, azonban bolyban tekerni mindig energiatakarékosabb, ezért nem érezhettem túlságosan megerőltetőnek.
Pár kili után azonban csak nem bírtam magammal, azaz a kitörni vágyó versenyszellemmel, s csak elkezdtem emelni a “tétet”, kíváncsian várva, mit szólnak hozzá a kolleginák. Ebben a melegben. 😉
Gondolom, nem nagyon díjazhatták, mert egy-egy fordulóban hátrapillantva nem láttam a sarkamban őket. Persze meg is értem, hosszú lesz még a hátralévő ötvenpár kilométer…
Én pedig az órámat ill. a pulzusomat figyelve igyekeztem az első frissítőállomás felé, ahol elvileg bátyám, aki a hosszún indult, hagyott nekem egy cserekulacsot. A terv az volt, hogy Marci felviszi a teli kulacsot, Viktor pedig, aki szintén a középtávon indult, majd felveszi, megtölti, s azzal megy tovább. Végül is, családban marad… 😉
A pálya egyébként iszonyatosan porzott, inni nem is csak a szomjoltás miatt volt szerencsés, hanem hogy leöblíthesd a kiszáradt torkodat. Az igazi “kedvencem” azonban a vízmosások voltak, az egyiknél nem sok híja volt, hogy átesek a bringán. Épp egy lejtőzős résznél jártam Simonyi Ákossal a hátam mögött, amikor hirtelen elvesztettem a nyomot, s nem láttam mást, csak párhuzamos vájatokat. Nagy ijedtemben el is kerekítettem magam, s még időben sikerült megfogni a bringát és magamat is. A fejem persze nem a bénázás, sokkal inkább a “nem túl nőies” kifejezés miatt égett…
Közben Ibrányi kolléga is utolért, így őt hajkurásztam, míg vissza nem értünk az első hurokról.
Közben pedig Bence barátom szavai csengtek a fülemben: a fiúkkal kell foglalkoznom, velük versenyezzek. Hát, emiatt is jár egy kis irgum-burgum, mert most valahogy nem nagyon akaródzott az erősebb nemmel felvenni a kesztyűt, így Atit is elengedtem. S habár a múlt heti versenyt, úgy tűnik, fizikálisan szépen kipihentem, “fejben” azért nem volt elegendő a regeneráció.
A második kör egyébként sokkal rafináltabb, mint az első: több, rövidebb emelkedőt kell megmászni, ami csak úgy szívta ki az energiát. Ekkor már kis rózsaszín ivópúpommal a hátamon másztam a kaptatókon, amit egyáltalán nem éreztem gátló tényezőnek, sőt, szinte bármikor tudtam iszogatni az izómat. Ekkor a kulacsomba már az “agydurrantó” XX-Force került; sokat dobott a koncentráció megtartásában.
A meleg ellenére azért 45-60 percenként jól esett a koffeines gél is, a napi kedvencem a citromos-mentolos volt – igazi hűsítés volt a torkomnak.
A tempómat azért a második szakasz során is igyekeztem tartani, ugyanis fogalmam sem volt, hol lehetnek a lányok, de az volt a sanda gyanúm, hogy vészesen közel. Egyébként is, érkeztem már Bükk Maratonon hátsó defekttel célba – ezt a pánik-érzést nem szerettem volna újra átélni.
Szerencsére nem is kellett, s bő 11 perces előnnyel szerezhettem meg újabb győzelmem a Bükkben Orosz Anita előtt. Harmadikként Brigi érkezett.
A fiúknál, nagy meglepetésemre, Fejes Gabi fejezte be elsőként a hosszútávot, majd Marci és Szilárd haladt át a célvonalon.
A frissítést az Alpin Bike-nak, a fotókat Czibulya Rolandnak, Molnár Tibornak és Tirszin Janinak köszönöm!