Van úgy, hogy kockáztat az ember, s megesik az is, hogy néha kénytelen beáldozni egy-egy versenyt egy főbb cél érdekében. Többek között ez (is) történt szerdán, a Buda Maratonon.

Az a bizonyos kockázat és beáldozás az elmúlt napok folyamatos terhelése volt, s finoman fogalmazva: nem pihentem rá a szerdai “történetre”. Ahogy a múltkori bejegyzésben is említettem, nnak ellenére, hogy a nemkívánatos betegség visszavetett, nagy fákba vagdosom a fejszém: hamarosan Maraton EB, majd VB, illetve itt van még a Beskidy MTB Trophy többnapos etapverseny is. Szóval kemény időszak következik, s a lehető legtöbbet akarom kihozni magamból ill. a lehetőségeimből. Még akkor is, ha ott lebeg a levegőben a “mi lett volna, ha…”.

A Buda Maraton afféle “szívem csücske” verseny, s habár “klasszikus” középtávhoz képest a sport táv is rövid, igencsak próbára teszi az embert – tehát éppen ideális maratonos szezonkezdő esemény. A hegymenetek kemények, s nagy odafigyelést igényel a jobbára köves terep, a lejtőzések pedig még annál is inkább! Ha túlvállalod magad, garantált, hogy lejön rólad a lazúr… Arról nem is beszélve, hogy a kövek csak úgy falják a gumikat… Persze nem kell megijedni, voltak azért “klasszikus”, száguldozós szakaszok is, ahol büntetlenül lehetett örömködni.

A délelőtti gyerekversenyek komoly izgalmakat hoztak, nagyon fontos és jó kezdeményezés a gyerekek bevonása, hisz közhelyes vagy sem, a jövőt rájuk lehet és kell építeni. Ezekben a futamokban sajnos “vitalitásos” érintettünk most nem volt, azonban szép számban képviseltettük magunkat a “nagy” futamokban.

A rajtra délben került sor, s mint ahogyan azt már megszokhattuk, egész széltében sorakoztunk fel, mintha valami hadba készülnénk. Hogy azért itt mégse legyen véráldozat, hatványozottan oda kellett figyelni egymásra; sajnos szemtanúja voltam egy bukásnak mindjárt az első percekben.

A rajtot egyébként nem éreztem rossznak, azonban igen hamar jelezni kezdtek a lábaim, hogy ne akarjak itt ma annyira heveskedni. De hát mit is várhattam magamtól, amikor az elmúlt öt napban nem volt 4 óránál rövidebb bringás edzésem? Egyben biztos voltam: nem itt és most fogok maradandót alkotni…

Már előző nap sem voltak rendben a lábaim, s sajnos nagyon is tudtam, miféle “rendellenesség” is ez: ugyanezt éreztem pölö a Trans Hungária Maraton harmadik napjától már az elrajtolás pillanatában is. Semmi különös nem történt, csupán a szervezetem igyekezett behúzni a kéziféket. Az étkezéssel is bajok lehettek, nem bírtam rendesen feltölteni a szénhidrát-raktárakat. A legjobban viszont az lepett meg, hogy a napok elteltével mind jobban vágytam a húsra, folyton-folyvást! Ijesztő! A fehérjebevitel valószínűleg nem volt elegendő, talán így jelzett a szervezetem. Vagy nem tudom.

Így egy cseppet sem csodálkoztam, amikor elhúzott mellettem Michalina Ziólkowska.

Nem volt ismeretlen számomra a lengyel kollegina: tavaly a Maraton EB-n és a Duna Maratonon is magam mögé tudtam utasítani. A versenyen való jelenléte viszont meglepett. Az  a sanda gyanúm, fogunk mi még találkozni…

Azonban most, szívemre teszem a kezem, a versenyre rápihenve sem lettem volna olyan állapotban, hogy megverjem. A célom végül is így sem módosult: az első honi női célba érkező lenni a hosszabbik távon. Ha törik, ha szakad! Csak futni ne kelljen az utolsó km-eken, mint egy évvel ezelőtt…

A módosított pálya tetszett, bár néha úgy érzetem, mintha a dzsungelben lennék: csak ki ne ugorjon elém valami vadállat a sűrű bokrok közül…

Habár az emelkedőkön többet kellett visszaváltanom, mint ahogy szerettem volna, azért annak mindenképp örülök, hogy jobban sikerültek a köves egynyomos kaptatók, mint azelőtt. Ha már erő nincs elég, legalább koncentráljak oda! 😉

De ami a legfontosabb volt: frissíteni! Viktor tanácsát megfogadva, szinte mindegyik állomáson elvettem egy pohár vizet, s egy korty után már öntöttem is a fejemre.

Az első kör vége előtt Robintól megkapom az XX-Force-os kulacsot (a versenyek második felében mindig jól jön  a “lórúgás”), addigra szépen el is fogyasztottam az első kulacs “sima” izót. Sajnos ekkor már több, mint 5 perc volt a hátrányom, tudtam meg Robintól. Egy pillanatra felmerült bennem a dilemma: ha tovább megyek, véget ér a több, mint három éves hazai monti maratonos veretlenségem. Ha nem, nyerem a rövidebbik távot, s nem győz le a lengyel leányzó. De van annak igazi értéke számomra? Az legalább olyan lenne, mintha feladnám…

Míg ez a sok gondolat átfutott az agyamon, már el is értem az “útelágazást”. Na nem, nem lesz itt semmiféle potyázás, szépen megyünk tovább, figyelve a pulzusra, hogy 155 alá azért ne nagyon menjen. Ha bírom ezt a tempót tartani, akkor, elvileg, meglesz a stabil második hely Michalina mögött. Hacsak nem kapok defektet, mint oly sokan… Brigi pedig biztosan vészes közelségben van, egyetlen hiba, s bottal üthetem a keréknyomát.

A második kör elvileg könnyebbnek volt aposztrofálva, azonban ekkor már “láb”-ilag teljesen végem volt. Az XX-izó és a jó kis koffeines gél tartotta bennem a lelket, na meg a vérkeringést.

Az utolsó aszfaltos mászásnál már nagyon lógott a nyelvem, amikor meghallottam egy kedves biztatást: Hajrá, Márti! Mosolyogtam egyet magamban, hisz jó párszor megesett ez az elmúlt évek során. Hát igen, Vajda Márti meghatározó személyisége a női monti sportnak… Az valahol jól esik, hogy éppen Vele kevernek össze… bár abban is bízom, hogy egyszer majd egy másik leányzót szurkolnak meg ilyen lelkesen egy “Hajrá, Eszti!”-vel.

Az utolsó lejtőzést letudva, már kezdtem volna fellélegezni, amikor is fura érzésem támadt: hátsó defekt. Szuper… De a defektgátló tej tette a dolgát, s, mivel szingós kerekekkel mentem, nem aggódtam amiatt, hogy lefordul a gumi a felniről. Ha a ragasztó évek óta bírja a cyclocrossos nyúzást, most sem fogja megadni magát. Nem is tette!

Így fáradtan, s a helyzettel megbékélve gurultam át a célvonalon. Huh! Ez kemény menet volt. Jajj, de jó lesz holnap végre egy kis pihenő!

A megérzésem nem csalt meg, Brigi érkezett utánam, pár perces különbséggel, így telt meg a képzeletbeli abszolút dobogó.

A fiúknál Szilárd megvédte a “mundér” becsületét, a két lengyel rivális, Radoszlaw Rekawek és Bogdan Czarnota előtt tudott nyerni!

Ami pedig a csapatomat illeti, U17-ben Panna és Goni is ezüstérmet hozott, hobbi távon Master 1-ben Viktor 97., míg a hosszún Ibrányi Attila 6. lett. Medgyesi Tibi és Gombi pedig a Master 2-es sport távon érkezett meg a 20. ill. 24. helyen. Gratula!

Mozgóképes beszámoló – SteveStudio:

A fotókért köszönet Szécsi Ildinek, Tirszin Janinak és Breuer Tominak és Karafa Balázsnak, a frissítésért pedig Robinnak hála!

Eredménylista

Jövő hétvégén pedig nem kisebb megmérettetés, mint az MTB Maraton Európa Bajnokság következik! Szurkolást, sok-sok pozitív gondolatot elfogadok!