Nehéz szívvel vágtam neki a hétnek, ugyanis drága Pribeli István, akit csak “Prikos”-nak hívtunk, tragikus hirtelenséggel itt hagyott bennünket. A sportversenyeink technikai “lelke”, de még annál is sokkal több ő nekünk – igen, így, jelen időben, ugyanis tudom és érzem: ideiglenes csupán ez a távollét. Emellett pedig egy hatalmas kincs azok számára, akik ismerősének tudhatják magukat – boldog vagyok, hogy közéjük tartozhatok!
Milyen fura az élet: a hétvégi XCO Magyar kupa állomás szintén egy lelkes sportbarátra, Goda Péterre emlékezve került megrendezésre, aki szintén hirtelen távozott tőlünk.
így a hét elején rendezni kellett a soraimat, értékelni, újraértékelni sok mindent. A hét második felében újra előtérbe tudtam helyezni az edzéseket, pénteken és szombaton is keményen gyűjtöttem a szintet és a kilométereket. És vártam az XCO Magyar Kupa következő állomását.
Egy kis aggodalom is volt bennem, hogyan alakul majd a vasárnapi futam, ugyanis szombaton még egy majd’ 130-as kört abszolváltunk Feri barátommal a Mátrában…
Aggodalomra semmi ok, nem ment el a maradék józan eszünk, hogy verseny előtt ilyen terhelésnek teszem ki magam, igazából egy négynapos maraton versenyre, a Beskidy MTB Trophy-ra való testi-lelki ráhangolódás jegyében zajlott az elmúlt pár nap.
A vasárnap nem indult túl fényesen, ugyanis eltévedtünk Zalaegerszeg mellett, így a pályajárást a verseny első körére voltunk kénytelenek halasztani. De én ne is panaszkodjak, hiszen szegény Béla Dávidnak egy bő fél óra állt rendelkezésére a futama előtt. Ő viszont nagyon jól kezelte a helyzetet, le a kalappal!
Közben infóvadászat a pályáról: (természetesen) ahány embert kérdeztem, annyiféle választ kaptam a technikás részekkel kapcsolatosan. 
Közben Dávid szerencsésen célba ért, az 5. helyen az U15-ös fiúk közt. Ilyen előzményekkel nem is rossz!
A következő, fél 2-es rajtban Viktornak, Gombinak és Ibrányi Attilának segítettünk a frissítésben, majd indultam melegíteni.
Mire befejeztem a melegítést, mindhárman át is haladtak a célvonalon, Attila bronzérmes, Viktor pedig 8. lett Master 1-esek közt. Gombi a Master 2-es kategória 12. helyén ért célba.
A mi rajtunkra délután 3-kor került sor, amit, megmondom őszintén, nem igazán szeretek, nem a verseny maga miatt, hanem a késői hazaérkezés miatt. Egy óra alvás plusz/mínusz nagyon nem mindegy!
A mezőnyünk, sajnos, nem volt túl népes: Cseh Roni és Ringelhann Fanni indult elit kategóriában. Ellenfele nem lévén, velünk rajtolhatott az U17-es Megyaszai Lilla is , így legalább meccselhetett egy jót, amíg kategóriájában kiírt 3 kör teljesítése után véget nem ért számára a verseny.
A pálya “combos” volt, több rövid, meredek kaptató váltakozott a gyors, maratonos lejtős szekciókkal. A szervezők pár mesterséges technikai elemmel igyekezték megtörni a komoly erőnlétet igénylő pályát, ami, sajnos egy-két áldozatot is szedett. Így, pályajárás hiányában nem kockáztattam, kiváltképp, mert a kerülőút sem okozott komoly időveszteséget.
4 kört kellett abszolválnunk a körönként cirka 230m szintemelkedést tartalmazó, porszáraz pályán. A felvezető kört követően igyekeztem az élre állni, s a maratonos beidegződést követve, keményebb tempóban teljesíteni az első kört – vagy legalábbis az emelkedőket, ott kevesebb váratlan meglepetés érhet. 😉
Hát, mit mondjak, eszembe jutott egy párszor az előző napi tempózás Galyatetőre. Illetve az is, hogy mennyire jó lett volna egy legyúrás a lábaimnak… az etapversenyeken ez elengedhetetlen a túléléshez!
Habár a köridőim tizenpár másodpercekkel romlottak, a csiki-csukis lejtőzések körről-körre jobban mentek, nem beszélve arról, hogy mennyire élvezetesek voltak! Csak azt sajnálom, hogy nem mért a sebességszenzor, így nem tudtam Viktornak bebizonyítani, hogy ott tényleg gyorsan mentem. Pedig tényleg! A technikásabb részeknél viszont épp ellenkezőleg: magam is éreztem, hogy nem volt valami átütő…
A harmadik körben, az egyik kaptatón majdnem leszédültem a bringáról. Na nem azért, mert eléheztem vagy mert dehidratálódtam, hanem egyszerűen a meglepetés miatt. Szóval mégiscsak érheti az embert váratlan dolog a kemény hegymenet során is.
Történt ugyanis, hogy szorgalmasan araszoltam felfelé az egyik kaptatón, patakokban csurog a fejemről a verejték , amikor is látom, hogy az, írd és mondd, ott felejtett(?) vécécsésze fölé guggol az egyik lelkes szurkoló, s határozott férfihangon kiáltja, hogy nyomjaaaad! Majdnem kibuggyant belőlem a nevetés, csak hát másra kellett az energia.
Nem is tudom, mi lett volna, ha a múlt heti szlovákiai gyökeres szekción történt volna ugyanez… tuti ledőlök a bringáról…
A negyedik körben már jobban lébecoltam, csupán az utolsó km-t igyekeztem még megnyomni kicsit, nehogy utolérjenek a fiúk. Szerencsére nem voltak a nyakamban, így fellélegezve értem vissza a raj-célterületre. Viktor a frissítőzónában még adott egy utolsó “atyai tanácsot”, ti. pörgessek jobban, amit én félrehallva úgy értelmeztem, hogy “ötödik kör”.
Hát jó, ha menni kell, hát menni kell, de azért egyet szusszantam a cél után, reménykedve, hogy hátha mégsem…. Ekkor a bíróktól ugyanezt hallom: menjek még egy kört. Most akkor mi van?! 4 vagy 5? Vagy már számolni sem tudok? Heveny pánik fogott el, majd kérdőn néztem a bírókra. Ekkor persze már mindeni mosolygott, hogy milyen hiszékeny is vagyok… Ezt bebuktam.
Mindenesetre “megúsztam” az extra kört, azonban a levezetésre figyeltem. Sosem árt, ha a sajgó lábaim helyzetén kicsit könnyítek.
Az eredményhirdetésre 5 órakor került sor. A mi kategóriánkban jómagam, Cseh Roni és Ringelhann Fanni lett a sorrend, míg az Elit/U23-as fiúknál a nagy meleget és a kemény pályát Szalontay Bence, Samo Rauter és Meggyesi Gergő teljesítette a leggyorsabban.
Ezt követően már “csak” egy jó hosszú autókázáson kellett túl lennünk…
Szerdán, május 1-jén Buda maraton, irány a Hármashatár-hegy!
A fotókat köszönöm Fenyvesi Tamásnak!