Dósa Eszter

Hát sikerült begyűjtenem a Top Maraton sorozat 2. állomásának kupáját is.

Korántsem volt ez olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangozik, ugyanis a női montis mezőny mellett Csomor Erika is tiszteletét tette a középtávon. Nagyon nagy élmény volt kezet rázni s beszélgetni vele egy kicsit a verseny után. Ha valaha valakit példaképemnek tekintettem, na Ő az.

De nézzük, mi is történt előtte!

Follow up:

Most a szokásostól is jobban izgultam a verseny miatt, részben Erika miatt. Pedig a pálya miatt is aggódhattam volna, az előzetes hírek szerint sokkal technikásabb és defektveszélyesebb lett. Ez a megállapítás helytállónak bizonyult.

A "szokásos" tervem annyiban módosult, hogy valószínűleg most végig nyélen kell majd menni, nem csak az első emelkedőn.

A rajtot jól kaptam el, próbáltam minél tovább jó elöl elöl maradni a fiúkkal, és elkerülni a bukásveszélyes helyzeteket - amiből kettő is volt a lassú rajt során.

A pálya első negyedében-harmadában sikerült jó tempót menni.

Persze benne volt ebben az a tudat is, hogy bármelyik pillanatban "bedarálhat" Erika. Hát menni kell, de nagyon! Még akkor is, ha én húzom fel a fiúkat az aszfalton...

Majd beálltam egy fiús vonatba, ami talán nem volt a legjobb döntés, ugyanis többször úgy éreztem, nem elég nagy a tempó. Ráadásul egyetlen jó nyom volt azon a szakaszon, így előzni sem nagyon mertem.

Na jó, bevallom, nem voltam elég erélyes, s nem nyitottam ki a szám. Akkorra kicsit leülepedett bennem a félsz, hogy hamarosan végem, így ment egy kis potya...

A 20. km tájékán viszont átestem a ló - jelen esetben pedig a bringa - másik oldalára. Egy napos, nyílt részen elkapott a lendület, s a nagy sebességnél nyomot próbáltam váltani, aminek következtében a bringa balra ment, én meg jobbra... Szerencsére a fejem nem ütöttem be, csak a jobb oldalamon (váll-alkar-comb-vádli vonalon) lenyúztam a bőrt. De gyorsan felpattantam, s sipirc tovább, nem volt idő sok álmélkodásra. Olyan 15 perc elmúltával azért elkezdett az alkarom jelezni...

Ekkor már Dobogókő felé tartok, újra többedmagammal. Egyébként sem szeretek egyedül menni, mert úgy nagyobb az esély, hogy eltévedek. De mi történik? A hosszú táv leválásánál az összes srác eltűnik. Affene, most mehetek egyedül.

És nem kell sok időnek eltelnie, hogy jöjjön a bizonytalanság: jó felé megyek? Szalagot épp nem látok, viszont baloldalt a fán egy hatalmas piros X-et. Jaj, ne! Csak nem?! Hát visszafordulok, gondoltam, megnézem az utolsó szalagot, hátha valami jelzést nem vettem észre.

Szalag van, jelzés nincs. Hát újra megfordulok. Ekkor viszont már jön a felmentősereg (egy újabb pár fős csoport), akiket elkezdek követni. Semmi szín alatt nem veszíthetem őket szem elől, ez lesz az új terv. Méltón szeretnék kikapni, ha ki kell, nem eltévedéssel...

Ezután már ilyen jellegű problémám nem akadt, szerencsére. Közben Dobogókőn megkapom a következő kulacs Maraton Maxomat (köszönet érte a Bringabandás leányzónak és Panyi Gabinak!).

Jól van, a felén már túl vagyok. De jó lenne tudni, vajon mennyi az előnyöm.

Úgy látszik, ezen a versenyen kvázi "minden kívánságom parancs": utolér egy PCCC-s srác, s mondja, hogy Gabi nem sokkal van mögöttem. Persze, hogy az pontosan mit jelent, nem tudtam, de legalább kicsit "fenéken billentettem" magam, s újra feljebb tornáztam a lankadó pulzusomat.

Majd egy óra csak úgy sitty-sutty elillant, miközben egyre ismerősebbé vált a környék. Mondjuk illene is már, hisz ez volt a 4. Duna Maratonom...

Pap-rétnél Béla Antitól megkapom a 3. kulacsomat, s a Maraton gélt (Köszi!), majd a dagonyás részt szépen balról kikerülve jó messze meglátok egy bringást, s utána eredek.

Egyébként érdekes, néha olyan kihaltnak tűnt a pálya, alig láttam magam előtt valakit. Vajon kevesebben indultak középtávon idén, vagy én voltam túl lassú (a "gyors"-at inkább nem merem megkockáztatni...)?

A Salamon-torony előtt újra összefutottam a dh-s ismerőssel, akivel egy párszor már előzgettük egymást a verseny során. Meglepődött, hogyan lehet így felfelé menni... Én meg azon, ahogyan ő ment lefelé...

Az utolsó nagy lejtő előtt azonban búcsút intett, s eltűnt, mint a kámfor. Pedig én sem a kilátásban gyönyörködtem... főleg annak tudtában, hogy bármikor utolérhetnek. S az utolsó km-ek során is láttam még defektelést, amiről a tavalyi bükki OB-s élmények jöttek elő.

Így, mivel a lejtőzés jobbára egynyomos volt, tempósan, de inkább jobban odafigyelve ereszkedtem le, majd a macskaköveken leszáguldva szépen fullra kilockoltam a bringát, s nyomtam egy sprintet a Duna-parton. Közben a salgótarjáni Ruszin kolléga szurkolt még egy kicsit, amit jó volt látni, annak ellenére is, hogy egy árva kukkot sem értettem belőle - ilyen tempónál annyira csak az útra összpontosítok, hogy a hallóközpontom "szundi"-üzemmódba kerül.

A töltésre felérve azért még egyszer hátra néztem, de sehol senki, így már "csak" az örömtől hajtva tartottam a tempót. Majd 2 bal- és 1 jobbkanyar, és itt a cél! De hogy milyen fáradtnak éreztem magam!

Nem is tudom, az időjárás vagy a pálya szívta ki az erőm. A tavalyihoz képest kellemesebb volt az idő, a kis Scott pedig megkímélte a derekamat - kutya baja. Akkor valószínűleg kicsit besokalltam a sorozatos hétvégi utazástól-versenyzéstől. De gond egy szál se, most hétvégén pihi lesz!

Az eredményhirdetés sajnos megint hosszúra nyúlt, ugyanis az elmaradt BBF-es maratonéra is most került sor (a sztorit gondolom, már ismeritek), s ebből kifolyólag a Bakony Királya/Királynője címeket is most tudta kiosztani az X2S-es szervezőgárda. Ez a díj egyébként a terepduatlont és a maraton közép/hosszú távját teljesítők jutalma lett.

Hát így lettem, ha utólagosan is, a Bakony Királynője. A díjunk érte pedig egy személyre szabott, az összetett időnket is tartalmazó póló lett - nagyon tetszik!

Eredménylista

További képek az X-Iont weboldalán.