Dósa Eszter

Elég sok minden kavarog bennem az elmúlt néhány nappal kapcsolatosan. Habár a kitűzött célt nem sikerült elérni, nem csüggedek. Nem mondom, hogy elégedett vagyok magammal - persze ha ez így lenne, akár “nyugdíjba” is mehetnék…. De legalább nem bukás miatt kellett befejeznem a versenyt... így a megfontoltabb versenyzést választva a 30. helyet szereztem meg. Zoli is hatalmasat küzdött a SuperPrestige dagonyájában, ő a 26. helyen kerekezett a célba.

Follow up:

Valószínűleg a jelenlegi felkészültségi állapotomhoz képest magasra tettük a lécet a körön belüli célba érkezéssel. Persze lehet, hogy ez csak a külső motiválás volt, amit akkor el is hittem... Csak sejtésem volt afelől, mit fognak produkálni a leányzók, várakozásom azonban felülmúlták rendesen. Erőben, technikai tudásban, s még talán elszántságban is... Önbizalmam ugyanis nagyon gyér volt a rajt előtti pillanatokban...

De legalább, Tisza Zolinak köszönhetően, egy versenyképes géppel indulhattam. Nagyon nagy élmény volt menni a Cannondale-jével!

De mielőtt teljesen elmélyedek itt az önmarcangolásban (nyugalom, nem kell komolyan venni), nézzük, hogy is alakult a hétvége!

Zoli javaslatára péntek reggelre foglaltuk a repjegyet, így tényleg mindenre jutott idő, egyáltalán nem kellett kapkodni. A gép ugyan kb. 40 perces késéssel indult, de a nagy izgalomban meg sem éreztem. Ez volt az első repülőutam, úgyhogy gondolom, ez természetes.

Előzetesen az autóbérlés mellett döntöttünk, ugyanis olcsóbban jöttünk ki, mintha transfert kértünk volna a szervezőktől… Egy csodaszép Volvonk volt.

Egyébként Hoogstraten-Minderhoutban béreltünk szobát egy kedves házaspárnál, ami jó választás volt (és nem utolsósorban költséghatékony is). Itt említem meg köszönetem Kittinek, aki holland tudásával hozzásegített minket az olcsó szállás levadászásában!

Szombaton a pályabejárás után a team manager meetingen tettük tiszteletünket. Kicsit (túl) formális volt, de hat meg kell adni a módját, mégiscsak egy EB… Ekkor dönthettünk arról is, melyik depót szeretnénk. Nem volt mindegy a hely, ugyanis a kijárat után egy hatalmas “hegymászás” következett, amire nem feltétlen volt bárhonnan egyszerű feljutni.

És mivel már régen volt meleg helyzet: elkavarodott a rajtszámom, állítólag valaki véletlenül felvette… szuper! De a helyzet magaslatán álltak a szervezők, már nyomtattak is volna újat, ám végül mégiscsak előkerült.

Ekkorra már szépen besötétedett, úgyhogy fürdés és vacsora. Mindkét nap egy-egy egyiptomi kisvendéglőbe(?) mentünk. Persze verseny előtt már nem volt semmi újdonság terítéken.

Habár az utazás előtt nagyon felgyülemlett bennem a feszültség, a rákövetkező nap nyugalomban telt. Már rendesen furcsa is volt… De az előeste minden visszatért a “régi kerékvágásba”: nehezen aludtam el, éjszaka többször felébredtem. Másnap nagyon igyekeztem lehiggasztani magam, de necces volt a dolog…

Viszont Zoli biztatása mellett az osztrák színekben induló Elke Riedl is szárnyai alá vett, sok okos tanácsot kaptam tőle. Nagyos jól esett mindkettőjüktől. És tényleg, a verseny előtt fél órával még kimehettünk a pályára (amit őrültség lett volna nem kihasználni), amikor útközben megszólít valaki kissé tört magyarsággal. Egy olasz mezes ifi korú srác volt, Marco, aki elmondta, hogy az anyukája magyar, s a mezem láttán nagyon megörült, hogy kicsit használhatja második anyanyelvét. Sajna a futamok után már nem tudtunk beszélgetni, mivel hatalmas eső volt, s Zoli célba érkeztével sipirceltünk fürdeni és átöltözni.

És végül elérkezett az időm. A sűrű kétbetűs kitérők látogatása után (kicsit sem izgultam....) még kis pörgetés, amíg csak lehet, hogy ne hűljek ki nagyon. Megjegyzem, Zozo mellett rendesen be is melegítettem görgőn (ennyit verseny előtt még tán soha). De elkövettem egy nagy hibát. A pályára ezután rövidnadrágban mentem ki, nem vettem rá már hosszút (gondolván, úgysem lesz idő levenni). Na ez kapitális hülyeség volt. Szépen ki is hűlhettem. De erre már csak utólag gondoltam.

Beszólításnál utolsó előttiként hívtak, tehát sereghajtó pozíció. Ez persze nem volt meglepetés, hisz új vagyok meg a “szakmában”. A rajtoltatás lámpa segítségével történt, sárga egy pár percig, majd piros és zöld. Már majdnem Forma 1...

Nem sikerült rosszul a rajt, gondoltam - egészen addig, míg az orrom előtt fel nem bukik az egyik lány. Egy hajszál választott el attól, hogy belerohanjak, az utolsó pillanatban azonban ikerült pár centire kikerülnöm. Megijesztett rendesen. “Testközelből” még sosem láttam ilyet. Szegény, csúszott egy szépet az aszfalton…

Hát próbáltam összeszedni magam, s kapaszkodni az előttem lévőkre. Egész szépen rájuk is érek az első élesebb kanyarban, de ha az elején a mászás még nem is fogott le, a kanyarodás és a kigyorsítás gyakorlása még házi feladat… Illetve az egyetlen felfutós részen a felszállás is hagyott maga után kívánni valót. Ilyen hátránnyal sajnos nem sok esélyt láttam utolérni őket, pláne, hogy lefelé a homokban tutira lassabban mentem. Így sem volt könnyű a lejt alján a kanyar…

Szóval marad a menekülés, ahogy csak bírom. Zozo közben adja alám a lovat, nagy lendületet adott a szurkolás. A nézők is fantasztikusak voltak, jó pár emelkedőn “felhúztak”.

De sajna kellett volna minden körben 3-5 másodperc, hogy ne kapjanak ilyen gyorsan el. Ez az idő szerintem megcsíphető lett volna, ha nem fészkelte volna bele a fejembe magát a tudat, hogy nem vagyok formában, most volt vége a pihiszezonnak stb. Kizárni a negatív gondolatokat meg nagyon tanulnom kell még…

Sajna a technika ördöge sem kegyelmezett. Már a pályabejáráson is sikerült elfordulnia a stucninak, most sem akarta kibírni a versenyt. De most nem állhattam meg visszaigazítani, harcolnom kellett minden egyes másodpercért.

Majd utolért a vezető lány, így a célvonalnál számomra befejeződött a verseny. A speaker kérdezett egy-két dolgot, pölö hogy elégedett voltam-e magammal. Első ilyen kaliberű versenykent mit mondhattam volna.... Meg hat alig éltem... És nem is lett volna igaz az, ha kategorikus nem-et mondok. Mert nagyon jó volt a pálya és maga a verseny is, és szenvedtem, mint a kutya. A gyomrom vacakolt meg utána is egészen vacsiig.

Célba érkezés után sprint átöltözni, mert a szél nem igazan cirógatott, s nem akartam kihűlni. Majd Elkével kölcsönösen kicsit megvigasztaltuk egymást (úgy érezte, sokkal több volt még benne), majd picit kimentem megnézni, mit művelnek az U23-as fenegyerekek. Hat volt mit videózni és fotózni! Ilyen dopping tuti jól jött volna az én futamom előtt is.

Az idő közben egyre inkább esőre állt, s úgy fél 2 körül el is kezdett esni. Mintha csak szervezői utasításra történt volna…

Zoli gyorsan esőállóvá tette magát, majd folytatta a melegítést. Ekkor már “klasszikus” eső volt. A futamon az én feladatom a depóban volt (bringamosás és cserebringa készenlétbe helyezése, ha szüksége lesz rá). Előtte azért odamentem a beszólításhoz is, hogy majd elvegyem tőle a hosszú ruhákat.

Amint elrajtoltak, spuri a depóba. Furán nézett ott rám aztán mindenki, bíró és egyéb segítő, szakszervizes egyaránt. Több lány ugyan nem is volt ott. Meg hát szemtelenül odafurakodtam az emelkedőtől legtávolabb eső depóhoz, a belgák mellé. Persze illedelmesen megkérdeztem, hogy “Can I have a bit more free space, please?” Erre csak lestek nagyot, én meg “naivan” igennek vettem. Hehe! Miattam aztán ne legyen Zoli hátrányban!

És szépen csorogtak a fiúk. A munka mellett persze gondoltam az otthoniakra is: a fényképezőgép ott lapult a zsebemben. Így, amikor biztosan tudtam, hogy van egy pár percem, kattintottam. Depóról, versenyzőről, ami épp adódott. (Persze ekkor már a szakik komplett hülyének nézhettek.) A fiúk viszont olyan gyorsan cseréltek bringát, hogy szinte lehetetlen volt megörökíteni a mozdulatot…

Ami viszont mókás volt, a bringamosás után szomszédaink a depóban előkapták a WD-40-et (!), s a minikompresszort, azzal állítottak a keréknyomáson. Sitty-sutty, teljesen profi módon. És persze ott figyeltek a vízzel teli vödrök és szivacsok. Illetve a 2-3 cseregép, kormányuk és nyergük ronggyal letakarva, hogy addig se ázzon. A szakadó eső ellenére sem volt rossz egy méteres körzetében lenni Niels Albert világbajnoki bringáinak...

Közben persze tettem a feladatom, bicót mostam, és sajnos stucnit is fordítottam vissza. Mert szegény Zozonak is elferdült. De sikerült visszaállítanom, s adtam is neki vissza legközelebb.

Majd amikor elérte őt is a vég, lemostam a másik bicót, míg o sipircelt átöltözni. Csúnyán felázott a pálya, s az eső csak nem állt el.

Közben célba értek a Super Prestige elnyűhetetlen sprinterei: Niels Albert, Zdenek Stybar és Sven Nys. Ezek a fiúk tuti őrültek!

A verseny végére teljesen megfájdult a fejem. Visszamentünk a szállásra, meleg zuhany stb., majd este, előszülinapi ajándékként Zoli elvitt Antwerpenbe, ahol jó pár indiai ételkülönlegességet bevacsoráztunk, majd, mivel elállt az eső, tettünk egy nagy sétát a belvárosban. Hihetetlen szép volt. A hatalmas szobrok a főtéren, a gótikus katedrális, a kis szűk utcácskák…

A másnap már nem volt mozgalmas: azzal telt, hogy visszautaztunk a reptérre, dél körül leadtuk az autót, bedobozoltuk a bringákat, s vártunk a járatra. Ami ugyan csak a 20.20-as volt, így bőven volt időm megírni a történteket. Azaz csak a legfontosabbnak vélteket – így is túl hosszú lett…

Egyébként Hoogstraten csodaszép kisváros, szinte minden ház kis téglából épült, gyönyörűen nyírt sövény a kertekben, "zoknis" (hosszúszőrű ) igás lovak s csirkék a ház körül, de a Szent Katalin székesegyház lélegzetelállító szépsége a Nr. 1 látnivaló.

Egy szó mint száz, felejthetetlen élmény volt ez a pár nap, sport-, kulturális és egyéb szempontból egyaránt. Ha lehetőség van rá, mindenképp érdemes ide ellátogatni!

Képekkel sietek!